Nyitó oldal Az öntözés története Támogatók Médiatár Kapcsolat Linkek

A MAGYARORSZÁGI ÖNTÖZÉSI KULTÚRA FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE


A magyarországi öntözés fejlődése nem egyetlen, töretlen ívű pálya mentén zajlott. Ezért - általában történeti szempontok szerint - korszakokra bontva szokták elemezni.

1.1. A szórvány öntözések időszaka

Ez szakasz a 18. század közepéig tartott. Ez tekinthető az első nagy korszaknak. Az öntözésbe vont területek három fő termelési ágra (rét-legelő, rizs és házi kerti zöldség) terjedtek ki. A török hódoltsági területeken folytatott öntözésre a török népesség gasztronómiai szokásai alapján is következtetni lehet. A törökök élelmezésében meghatározó volt a rizs, amelyet nem importáltak, hanem rendszerint helyben termelték meg. Magyarországon a hódoltság alatt a rizstermesztés centruma a Temes folyó vidéke volt (PENYIGEI, 1948).

TRUMMER (1952) szerint a szórvány öntözések összesített (rét, legelő, rizs) és halmozott területe hozzávetőlegesen mintegy 3343 ha-t tett ki a korszak végéig.

A fokgazdálkodás

A középkorban foknak nevezték a folyót kísérő hátakon keletkezett kiszakadásokat, a magas partokat megszakító nyílásokat, amelyeken át a folyó (tó) árvize az anyamederből az ártérre kilépett, majd a környező laposokat az ereken keresztül - "alulról felfelé" - feltöltve, apadáskor ugyanezeken a nyílásokon át visszaáramlott, legalábbis részben a folyóba. E nyílások alakja és mérete változó lehetett, küszöbszintjük azonban, pl. a Közép-Tiszán, általában a 0 vízszint feletti + 4,00 -+ 5,00 m között volt. A "fok" azonban nemcsak földrajzi kategória, hanem gazdasági-történeti fogalom is. Az ember ugyanis felismerve annak természetes funkcióját, igyekezett azt hasznosítani s a maga céljainak megfelelően alakítani. Ilyen értelemben beszélhetünk arról, hogy a "fok-gazdálkodás" az ősi ártéri gazdálkodás alapjává vált. A fok jelentéséhez szorosan hozzátartozik a létrehozott rés, mesterséges bevágás, árok funkciója, célja is. A fok megnyitja az utat a víz előtt, az ártér szélesebb és alacsonyabb részei felé így az árteret időszakos vízbőségnél vízzel töltötték fel halászat (természetes ívóhelyek, halbölcsők) és más haszonvételek (pl. legelő, ártéri gyümölcsös stb. öntözése) érdekében, illetve, mely innen a stagnáló vizeket visszavezette apadáskor a folyó medrébe és így az árteret ismét más haszonvételre felszabadította. Eszerint tehát a fokok az ártér gazdasági hasznosítása érdekében kialakított vízfolyások, melyek a vizet két irányba vezetik; áradáskor az ártér mélye, apadáskor a folyó medre felé. Az így kialakított vízrendszer leglényegesebb sajátsága, hogy egységes rendszerbe kapcsolta az ártér valamennyi álló és folyó vizét. A rendszer leglényegesebb eleme emellett az "alulról töltés".

1.2. A magyar öntözéstörténet második korszaka 1780-1879 között

Kezdete egybeesik a rizstermesztés magyarországi meghonosodásával. A török uralom után a rizstermesztés és vele az öntözés a Temes folyó vidékén nem szűnt meg. A rizstermesztés hivatalosan ismert magyarországi meghonosodása 1780-ra esik, a csúcspontját 1794-ben érte el. A középkorban az öntözés tehát gyakorlatilag egyet jelentett a gyepek, illetve rizs öntözésével és jól megfelelt az akkori növénytermesztés szerkezetének. A korabeli kormányzatok fejlesztési intézkedéseit az éghajlati körülményekben beállott változások igencsak motiválták. A török uralommal egy időben véget ért a több évszázada tartó hűvös, csapadékos periódus (amelyet a szakemberek kis jégkorszaknak is neveznek), és lassan felváltotta egy viszonylag hosszan tartó, száraz, csapadékhiányos időszak, amelynek során egyre gyakrabban jelentkezett igény a mesterséges vízpótlásra. Feljegyezték, hogy 1686 és 1836 között, mintegy húsz alkalommal volt aszály és rendkívüli szárazság. A tiszántúli rétöntözés gondolatát Tessedik Sámuel vetette fel elsőként egy 1786-ban megjelent tanulmányában. Öntözéssel a hozamokat gyakorlatilag megduplázták.

A hazai öntözés történetének 1813-ban feltűnt kiemelkedő személyisége volt Anton Wittmann - a magyaróvári hercegi uradalom vezetője - akinek irányításával létrejött egy 1200 holdas rétöntözés, ebből mintegy 254 ha akkor korszerűnek tartott csörgedeztető technológiával. Wittmann kezdeményezésének az a különlegessége, hogy viszonylag nagy területen többféle (felületi) öntözési mód - csörgedeztető, barázdás áztató, árasztásos - kipróbálásra került. Ezek közül legtöbb figyelmet az újdonságnak számító csörgedeztető eljárás kapott (ennek bakhátas vagy badeni illetve oldalas vagy lombardiai rendszerű változatait ismerték).

Az öntözés teljes Alföldre való kiterjesztésének gondolata csak később, az 1840-as években merült fel, és szerves része volt a Széchenyi által kezdeményezett illetve Palleocappa Péter valamint Vásárhelyi Pál nevéhez is fűződő Tisza szabályozási programnak. Az öntözővíz minőségével kapcsolatos kérdések, valamint a trágyázás és az öntözés egyidejű alkalmazásának lehetősége is ekkor merült föl komolyan. Az öntözővízzel korabeli trágyaszereket - mész, hamu, só - próbáltak kijuttatni.

1867-68 körül - a Tisza Szabályozás Központi Felügyelősége felkérésére - készültek az első komoly öntözőcsatorna tervek: a Tisza és a Körösök közé, a Maros valamint a Tisza közé (Szárazéri öntöző- és hajózó csatorna), és az Arad-csanádi öntöző csatorna vonalára. Már ekkor megfigyelhető a ma is érvényes trend, amely szerint a politikailag és gazdaságilag bizonytalan időszakokban az öntözésre berendezett területeknek csak töredékét öntözték a gyakorlatban. 1820 és 1883 között például az öntözésre berendezett területek mérete 5800 ha-ról 18745 ha-ra (több mint háromszorosára) nőtt - miközben pl. 1870-ben 9000 ha, 1879-ben viszont mindössze 11 (!) ha-on folyt tényleges öntözés (SZLÁVIK 1998).

1.3. A magyarországi öntözés harmadik korszaka 1879-1930 között

A korszak a Kvassay Jenő vezette kultúrmérnöki hivatal működésének megindulásával (1879) kezdődik. A kultúrmérnökség tevékenysége nyomán, (ténylegesen 1883-tól) 1899-ig további 10 326 ha-ral nőtt az öntözhető területek nagysága. Ebben az időszakban is a gyepöntözés fejlesztésére helyezték a hangsúlyt. A jogi szabályozásban is jelentős előrelépés történt a Vízjogi Törvény megjelenésével. A bolgár kertészet elterjedése óriási előrelépést jelentett a kertészeti célú öntözésben. Az első bolgár kertészek 1890-ben jelentek meg a Tiszántúlon. Működésüket korábban nálunk ismeretlen intenzitású víz- és szervestrágya-használat jellemezte. 1896-tól a bolgár technológia dinamikus fejlődésnek indult: a gyulai, dobozi, békéscsabai bolgár kertészek mellett egyre több magyar kertész kért és kapott vízhasználati engedélyt. A bolgár kertészek az un. lapátozó öntözést (a permetező öntözés primitív változatát) valamint a barázdás áztató öntözést egyaránt alkalmazták. Az öntözőcsatornák létesítéséről szóló 1900. évi XXX. Tc. vitáján már megfogalmazták az állami támogatás és szabályozás fontosságát az öntözőművek kiépítésében. Már ekkor felismerték, hogy csak a célra önállóan szerveződő társulatok támogatásával lehet eredményt elérni ezen a téren. Megalakultak a mai vízi társulatok elődei. De már az említett törvény is elsősorban a nagyüzemi gazdaságoknak jelentett segítséget (SZALAI, 1998).

A századfordulón csaknem 12 évig tartó száraz éghajlati periódus serkentette az öntözési beruházásokat, és a technológia váltását is. Az első permetező öntözést alkalmazó telepek ennek hatására létesültek, német tapasztalatokra és berendezésekre alapozva, 1910-től. A bolgár-kertész telepek ekkoriban a főváros környékén fordultak elő nagyobb számban, főleg a felvevőpiac közelsége miatt (a kertészeti áru frissen tartása még nem volt megoldható). A kertészkedés azonban a háborús években a Körösök vidékén is fellendült: a gazdálkodási forma széles körű elterjedése különösen a háborút követő időszakban (1920-1930) indult meg az akkor már hanyatló rét és rizs öntözések nyomán. A bolgárkertészkedés révén a korábban főleg nagyüzemekben folytatott öntözés bekerült a kisebb birtok nagysággal rendelkező üzemekbe is (SZALAI 1998).

TRUMMER szerint 1919-1930 közötti időszakban az öntözött terület mindent összevetve is csak mintegy 6512 ha-ral nőtt 138 új öntöző telep létesülése mellett. A területek 48%-án rét, 39%-án szántóföldi, 2%-án rizs, 11%-án kertészeti öntözést folytattak. A módszereket tekintve az öntözések 61%-a felületi, 20%-a esőztető, 19%-a altalaj öntözés volt. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy ez a korszak - ha mennyiségileg mérsékelten is, szerkezetileg és technológiailag azonban meghatározó módon - fordulatot hozott az öntözés fejlődésében.

Figyelemre méltó, hogy az öntözésre berendezett területnek 73,6 %-a Dunántúlra, 6,3-a % pedig Budapest körzetére esett. Az Alföldön fekvő öntözhető területek mennyisége mindössze 20,1%-a volt az országosnak. A Dunától nyugatra és keletre eső országrészek között megmutatkozó különbségek TRUMMER szerint arányban álltak a térségek növénytermesztési gyakorlatának színvonalbeli különbségeivel.

1.4. A magyarországi öntözés negyedik jelentős korszaka 1930-1945 között.

1934-35-ben, két egymást követő évben is katasztrofális aszály pusztított az országban, mely sok ezer gazdálkodót válságos helyzetbe hozott. Az aszály következtében jelentkező hiány pótlását csak az országon belül lehetett megoldani, az Alföldön jelentkező vízhiány az egész ország gondjává vált (SZALAI 1998). Szerinte az aszály megjelenése a korábbiakhoz képest nagyobb lendületet adott az alföldi térség öntözés fejlesztésének. A helyzet súlyossága ellenére a változás ekkor is lassú volt: a korszak 15 éve alatt az Alföld csak 4-5 %-kal (20,1-ről 24,6 %-ra) növelte részesedését az öntözött területekből. Dacára annak, hogy a gyep jelentősége a korábbi időszakokhoz képest csökkent, az öntözött terület ágazatonkénti megoszlása még mindig a gyep területek túlsúlyát tükrözi. Mindezt az alábbi számok is mutatják: rét és legelő 44,2%, szántóföld és rizs 21,0%, (bolgár) kertészet 16,2%, permetező 18,6 %. Megfigyelhető a kertészet további előretörése (11-ről 16%-ra).

A korszak egyik legfontosabb eseménye volt, hogy 1937-ben (törvényi rendelkezéssel) létrehozták az Országos Öntözésügyi Hivatalt, amelynek révén az öntözésfejlesztés ügye ismét központi irányítás alá került. (A törvény mintegy 170 ezer ha öntözhető terület létrehozásával számolt a hozzátartozó létesítményekkel együtt.) Az erőfeszítések következtében a II. világháború előtti utolsó békeévben a megöntözött terület nagysága eléri a 24 ezer hektárt. A háborúval járó pénzügyi terhek fokozódása ellenére is adókedvezményt nyújtottak azoknak a gazdaságoknak, ahol öntöző berendezéseket szereltek fel, de ugyanakkor szigorú feltételeket (pl. a belvízrendszer kiépítettségét) is szabtak. A kertészeti öntözés aránya tovább nőtt. Ebben az időszakban jelentek meg az első öntözött gyümölcsösök is (főleg téli alma csöves, bádogcsatornás áztató öntözése). Az öntözés minőségi kérdéseinek kutatása céljából Sarkadon létrehozták az első öntözési és talajtani laboratóriumot. 1930-1944 között a ténylegesen megöntözött területek mérete 14.620-ról 28.000 ha-ra nőtt. Ezen belül ismét jelentősen nőtt a rizs aránya (8500 ha-ra).

1.5. A magyarországi öntözés történetének ötödik korszaka 1949-64 között

A háborúban megrongálódott öntözőtelepek újraindítása után erőteljes fejlődés kezdődött: mennyiségét tekintve 1949-re érte el a háború előtti nagyságrendet. Jelentős volt a strukturális változás: a Dunántúl korábbi túlsúlya helyett az öntözőtelepek 80 %-a az Alföldön került kiépítésre, lényegében a monokultúrás rizstermesztés elterjedésével. Az Alföldön az öntözés előretörésének meghatározó feltétele volt, hogy 1954-ben üzembe helyezték a Tiszalöki Vízlépcsőt, majd 1956-ban a Keleti-Főcsatornát. DÁVID (1970) szerint ez tekinthető az intézményes öntözés-fejlesztés intenzív korszaka kezdetének Magyarországon.

A gyors területi fejlesztés sok esetben műszaki és agronómiai szempontból átgondolatlan módon történt. Az alföldi rizstelepek többségét rossz talajadottságú, szikes területeken hozták létre. A rizstermesztő körzetekben a talajvíz veszélyesen megemelkedett.

1960-tól - alapvetően ismét egy aszályos periódus hatására - újra megindult az öntözésfejlesztés. A hagyományos felületi öntözést folytató telepek létesítésével szemben megnyilvánuló fokozott igényeket a tervezés- kivitelezés- és gyártás akkori szintjén azonban nem lehetett kielégíteni. Ezért 1962-től öntözőberendezések importjára került sor, s ez lényeges műszaki előrelépést jelentett. Az intézkedések eredményeként 1960-1965 között közel 210 ezer hektárral (több mint háromszorosára) növekedett az öntözésre berendezett terület, és elérte a 369 ezer hektárt. A technikai fejlődés még lényegesebb: a felületi / esőztető öntözés 1960-ban érvényesülő 73,6 / 26,4 %-os aránya 1966-ra majdnem megfordult: 30,2 / 69,8%-os arányra változott. Az esőszerűen öntözhető terület kiterjedése ekkor elérte a 291 368 ha-t. Az öntözésfejlesztés intenzív időszaka azonban (a viszonylag rövid aszályos periódus elmúltával) 1964-ben megtorpant.

A minden korábbinál gyorsabb fejlődés fontos körülményekhez köthetően valósult meg:

- az átalakítási időszak aszályos periódusra esett, ami gyorsította a területi fejlesztést,
- a mezőgazdaság átszervezése miatti táblaméretek változtatása lehetőséget adott a nagyüzemi öntözés megvalósítására,
- a fejlesztéshez szükséges agronómiai, műszaki feltételek - szakember, munkaerő, gépellátottság, ipari háttér, stb. - bővültek.

Számos hiba kísérte a gyors öntözésfejlesztést:

- Az öntözéses gazdálkodás rendszerint az öntözés nélküli gazdálkodás lehetőségeire épült, új komplex technológiák (pl. öntözésre jól reagáló fajták) bevezetése nélkül, s így nem járt számottevő naturális és gazdasági eredmény javulással.
- Az öntözésfejlesztés üteme - a világ sok országához hasonlóan - Magyarországon is intenzívebb volt, mint amilyen mértékben a mezőgazdaság arra felkészült.
- A központi tervezés során elsősorban a hátrányos helyzetű üzemek felzárkóztatására fordították a fő hangsúlyt, és mellőzték, vagy nem követelték meg az öntözés alkalmazásához szükséges üzemi feltételek alapos vizsgálatát.
- Az öntözés fejlesztéséhez szakmailag indokolt komplex melioráció általában nem valósult meg.
- A talajerőgazdálkodás színvonala nem igazodott az öntözéses gazdálkodás igényeihez.
- Az öntözést irányító és végrehajtó szakemberek száma a szükségesnél lassabban gyarapodott.

1.6. Az 1965-től kezdődő időszak

A periódus kezdetén - az időszak csapadékos időjárása következtében - a területi fejlesztés és a meglévő kapacitások kihasználása minden évben elmaradt a megelőző szakaszban tapasztalt értékektől (egyedüli kivétel ez alól az 1968-as aszályos év). A kormányzat részéről azonban döntés született a Kiskörei Vízlépcső és Öntözőrendszerei megvalósítására, ami a Tisza völgyben közel 300 ezer hektáros távlati öntözésfejlesztésre adott lehetőséget. Megváltozott a döntéshozó szervek stratégiája a távlati fejlesztések üzemi elhelyezését illetően. Jobban előtérbe kerültek a szakmai kritériumok. Az 1968-70-es években létrejött a MÉM Tiszavidék Mezőgazdaság Fejlesztési Irodája és az Országos Vízügyi Hivatal. A két szerv munkáját igyekeztek összehangolni azzal a céllal, hogy az öntözést igénylő mezőgazdasági üzemeket felkészítsék az öntözővíz fogadására. A hatvanas évek végén (1967-1969 közötti években) az öntözés ágazatonkénti megoszlása az alábbi volt:

- szántóföldi növények 58%
- zöldség-gyümölcs 17%
- rét-legelő 16%
- rizs 8%
- egyéb 1%.

A számok jól mutatják, hogy a tárgyidőszakban a rizs és a gyep jelentősége jelentősen mérséklődött. A területi ingadozás legkevésbé a zöldség-gyümölcs ágazatban érvényesült.

1970-től kezdődően jelent meg a célcsoportos beruházási konstrukció. Ennek eredményeként 1975-ig mintegy 24 ezer ha korszerű, felszín alatti csőhálózatú, hidránsról üzemelő, gépi áttelepítésű szárnyvezetékkel felszerelt öntözőtelep épült. 1974-ben a Kiskörei Vízlépcső és a Kettős Körösön kiépített Békési duzzasztómű átadásával az öntözési kapacitás elérte a 451 ezer ha-t.

Az 1947 és 1974 közötti, technológiát érintő változások jellemzése:

- az esőztető öntözés térhódítása meghatározó: az összes öntözött terület arányában 1%-ról 73 %-ra nőtt.
- Az öntözés-fejlesztés ipari háttere is intenzív fejlődést mutatott. Külföldi tapasztalatok felhasználásával korszerű gépi áttelepítésű, növelt vízszállító képességű esőztető öntözőberendezések kerültek forgalomba, fejlődött a hazai szórófej gyártás.
- Az időszak utolsó éveiben - ugyancsak külföldi tapasztalatok alapján - számos helyen megjelent a csepegtető öntözés.

1.6.1. A mikroöntözés fejlődése

A mikroöntözés gyűjtőfogalom, az ide tartozó öntözési megoldások közös jellemzője, hogy a vízadagoló elemek kis nyomáson (< 2,5 bar), időegység alatt kevés (< 500 l/h) öntözővizet pontszerűen juttatnak ki az öntözendő növények közelébe. A kijuttató elemek keresztmetszete kicsi, a rendszer üzemeltetése során elsődleges kérdés a víz tisztítása. A berendezés a teljes tenyészidőben a növények között található, a vízadagolás nagyon egyenletes. Összehasonlítása más öntözési módszerekkel (árasztás, barázdás, hordozható esőztető) nehéz, mert a fent említett öntözési rendszerek esetében az öntözési fordulók hosszúak. A tervezés alapja a talaj vízvezető és tároló képessége, figyelembe véve az esetlegesen lehulló csapadék mennyiségét a túlöntözés elkerülésére. A mikroöntözésnél a víz kis adagokban, akár naponta többször is adagolható. A tervezés alapja a napi vízfogyasztás, másik különbség, hogy a csepegtetős megoldás esetén nem öntözzük a teljes talajfelszínt.

Két fő technikai megoldás ismert:

A., Miniszórófej
- rotoros,
- ütközőlapkás.

B., Csepegtető cső
- keményfalú,
- szalag.

Az USA-ban az 1950-es években kezdtek el gyártani műanyag csöveket öntözés céljára (Chapin). A csepegtető öntözés térhódítása a műanyagipar fejlődéséhez köthető, melynek tömegessé válása a 60-as évek közepére tehető. Izraelben 1965-ben kezdték el gyártani a kapillár csövet. A fejlesztések során a következő lépésben a cső falon kívül (on line) elhelyezkedő csepegtető elemek kerültek alkalmazásra. 1976-ban jelent meg az első nyomáskompenzált (PC) csepegtetőelem. 1980-as évek végén jelent meg a vékonyfalú csőben elhelyezett csepegtető elem. Az első csepegtető szalag az USA-ban került kifejlesztésre 1977-ben, mely tömegesen 1979-ben került alkalmazásra.

Hazánkban 1987-ben kezdődött meg a mikroöntözési (miniszórófejek, csepegtető cső) termékek gyártása izraeli licensz alapján (KITE, NAMIR, NADIR), mely 2003-ban szűnt meg.
A felhasznált miniszórófejes öntözőeszközök döntően Izraelből származnak. A hazai gyártásra történt próbálkozás, de a termék minősége nem volt megfelelő, így a gyártás megszűnt.

A rendszerváltás után újabb gyár indult a szalag csepegtetőcső termelésére hazánkban. A gyár 1993-ban Csömörön kezdte el a termelést a Queen Gil izraeli cég által szállított technológiával, a hazai cső a Top Drip nevet kapta. Itt kialakításra kerültek a különböző nagyságú vízforrások, területek lefedésére szolgáló berendezések. Megjelent az első gyakorlatias szempontú szakkönyv a gazdálkodók segítésére (TÓTH, 1995) Ekkortól számítható a szántóföldi zöldségtermesztésben a széleskörű felhasználás. Az intenzív konzervipari uborka termesztés elengedhetetlen részévé vált a szalagcső. Ugyancsak ekkor kezdődött a dinnyetermesztésben is a tömeges alkalmazás. A gyártó gépsor két év működés után visszakerült az eladóhoz.

1. ábra



A csepegtető elemek fejlődése
Forrás: www.netafim.com


2. AZ ÖNTÖZÉS-TÖRTÉNETI KORSZAKOK TANULSÁGAI

A korszakok áttekintése során több általános érvényű összefüggést állapíthatunk meg az öntözés fejlődésével kapcsolatban:

2.1. Az öntözés fejlődésének irányát alapvetően mindig a növénytermesztési produktumok iránti igény határozta meg.

2.2. Az időjárás ingadozásai mindig időszakosak, ezért az öntözésre gyakorolt hatásukra nehéz stratégiát építeni. Sokszor csak 1-2 éves hatásuk van, ilyenkor először általában a meglévő kapacitások kihasználtsága nő meg, vagy esik vissza. Ilyen kiugróan magas vagy kiugróan alacsony öntözési mutatókkal rendelkező, 1-2 évig tartó periódus minden időszakban előfordult.

Ennek komoly következményei vannak:

- az öntözési beruházások megtérülésének ideje a termelőknek is kiszámíthatatlan,
- a gyártásban és a kereskedelemben érintett cégek kapacitás- és készletgazdálkodása nehezen tervezhető,
- a tőkeszegény hazai cégeknek akár egy ilyen időszak is súlyos likviditási helyzetet okozhat.

2.3. Rövidtávon még az átgondolatlan, egyoldalú öntözési beruházások is általában látványos hatást érnek el - a termésbiztonság, a mennyiség és a minőség terén egyaránt. A gyors fejlesztések azonban önmagukban általában nem hozzák meg a várt eredményt, sőt, akár viszonylag rövid idő alatt is komoly károkat okozhatnak (pl. a nagy intenzitású esőztető rendszerekben a talajszerkezet-romlás, stb). Az egyes technikai elemek gyorsan fejleszthetők, de tartós és lényeges előrelépés csak komplex technológiák fejlesztésével érhető el. A fajtaválasztás, a termesztési időszak, a talajművelés, a trágyázás illetve tápanyagellátás, a szaporítási mód, az állománysűrűség, a növényvédelem és az öntözés teljes rendszerének fejlesztése viszont időigényes és körültekintő munkát igényel. - A komplex technológiák fejlesztésében nagy szükség lenne az öntözési szakma mindhárom területe (tudományos kutatók, kereskedő-telepítő-szolgáltató szakemberek és termelők) összefogására. A termelők és a telepítő-szolgáltató szakemberek gyakorlati tapasztalata legalább részben pótolhatná a régi kísérleti- és mintatelepek szerepét is, és a pusztán fejlesztői kísérleteknél sokoldalúbb, "in vivo" eredmények beépítését tenné lehetővé a kutatási eredményekbe. A termelőktől, "alulról" indított fejlesztések a múltban sokszor bizonyultak időtálló, eredményes technológiának (pl. bolgár kertészet).
- Nagy szükség lenne hazai körülmények között is független vizsgáló intézményre, ahol az egyes technikai elemeket objektív összehasonlító vizsgálatoknak lehetne alávetni.
- Ugyancsak nagy szükség lenne öntözési szakemberek képzésére: jelenleg sem tervező-fejlesztő mérnöki szinten, sem építésvezetői- technikusi szinten, sem szakmunkás szinten nincs öntözési szakma.

2.4. A történelem során már a kezdetektől bebizonyosodott, hogy a központi beavatkozásokra, fejlesztésekre, ösztönzésekre feltétlenül szükség van. Az is látható, hogy az állami beavatkozás általában krízishelyzetekben kap nagyobb terepet. A nagy állami vízgazdálkodási beruházások is csak a feltételek egy részét teremtik meg az öntözéses gazdálkodás fejlesztéséhez, sosem vezetnek közvetlenül az öntözés és a termesztés növekedéséhez, vagy legalábbis nem tartósan. A közvetlen és tartós növekedést mindig a piaci kereslet növekedése hozta.
- A napjainkban meghirdetett Vásárhelyi-terv megvalósulása esetén az árvíz- és belvíz-védelem mellett az öntözés számára is születnek új lehetőségek: vízkivételi művek, öntözésre újonnan berendezhető területek, stb. Ez azonban nem fog feltétlenül az öntözéses gazdálkodás növekedéséhez vezetni. Az öntözésre berendezett és vízjogi engedéllyel is rendelkező 184.766 ha területből 2002-ben is csak mintegy 112.212 ha-t (tehát mindössze 60%-ot) öntöztek ténylegesen.

2.5. Az öntözés fejlődésének eddigi történetében egyértelmű trendként figyelhető meg, hogy a kezdeti tömeg-terményekre (rizs, gabona, gyep) koncentráló termelés következetesen a minőségi, igényesebb, nagyobb értékű kultúrák (kertészeti és ipari növények) irányába fejlődik. Az EU-ba lépés következtében ez a folyamat várhatóan felgyorsul: szinte bizonyosan az öntözés nélkül nem, vagy csak magas kockázattal termelhető, nagy termelési értéket képviselő ágazatok (szabadföldi, hideghajtatásos illetve legfeljebb vészfűtéses fóliás zöldségkultúrák és a gyümölcstermesztés) arányának jelentős növekedésére kell számítanunk.

Az öntözés egyre inkább ezekbe a kultúrákba koncentrálódik, közben természetesen egyre jobban alkalmazkodik ezeknek a kultúráknak az öntözés minőségével szemben növekvő igényeihez. Ennek két egyszerű oka is van:
- egyrészt az öntözés költségeit ezek a drágább kultúrák tudják elviselni,
- másrészt ilyen nagy termelési értékű kultúráknál a termésbiztonság és a termésminőség állandósága elsőrendű követelmény, ennek pedig feltétele az adott növények speciális igényeinek megfelelő öntözés.